Ha 15 percet volt bent a földrajztanár az órán, sokat mondok... De nem is baj, laza volt legalább az első óra. Egy számot hallgattam az mp4-emen, amit a város egyik gimnáziumának az együttese énekel.
Az a koncert.. Február. Sötét. Fel-felvillanó fények. Hangos zene, tombolás, de mi Sofieval egyáltalán nem voltunk bulis hangulatunkban, szóval jó szarul jött ki az egész. A tekintetem végigvándorolt a doboson, aztán a két gitároson. Ahogy a főénekes is pengette.. A keze. Kicsit feljebb is megnéztem, és hát van izma. Fekete, V-nyakú póló és barna nadrág. Imádom a barna nadrágot a srácokon.. Nálam nem olyan 100%-os pali, de nem rossz. Ránéztem egyenesen, neki pedig végigvándorolt a tömegen a szeme miközben énekelt, és megállapodott rajtam. Nem, semmi különleges nem volt, de nem néztem félre. Megvártam, amíg ő.
Aztán azon a kötelező német misén.. A végén vettem észre, és pont engem nézett. Felismert?
Vajon gondol-e ő is úgy rám, hogy "az a lány". Milyen jó lenne megtalálni, ismerni vagy tudni a nevét..?
Aztán benyitott az osztályfőnök, és engem akár egyszerre több dologért is letolhatott volna; vállpántos felsőben, zenét hallgatok és a telefonom nyomkodom. Hahahaha, gyorsan kirántottam a fülest a fülemből, a telefonomat lezártam és csak úgy bedobtam a táskámba. Aztán felvettem a kardigánom, hogy ne legyen ki a vállam... Szar egy iskola, utálom.
Tesi óta csak izzadtam.. Büdösnek éreztem magam és az összes tököm ki volt ezzel a cseszett heti (nekem) 4 tornaórával. A kajáldában meglepő módon ma nagy pangás volt, de a kedvencemet adták. Szórakoztattam ott Hellát és Videt a hülyeségeimmel. Röhögtem, de hogy mennyire utáltam őket. Azt hiszik, hogy futok utánuk, hogy nagy barátnők vagyunk és hogy nem tudom hogy hányszor és mit beszéltek ki rólam. Mindegy, már csak vagy ez az 1-1,5 hónap vagy még egy év. Utána megyek Sofiehoz az osztályába. Na mindegy. Megettem az összes kajámat, plusz még Hella salátáját is. Zsír, úgyse lenne időm enni délután.
Elindultam Arannyal a villamosmegállóba, de ott szétváltunk, mert anyára vártam. Beálltam egy sikátor bejáratához, ami a főutcára néz és bedugtam a fülem. Jöttek-mentek az emberek, de minden bajom volt. Reggel akartam hajat mosni, de baromira elaludtam, úgyhogy nem jött össze. Büdös voltam, vagy ha nem is, de akkor izzadt tuti, a táskám nehéz volt. Jött egy csávó, kék kockás ingben, megnéztem, mint a többit. Ő engem nézett és nyitva volt a szája. Na most hogy az mosoly akart-e lenni, vagy mondjuk valami morzsát piszkált ki a foga közül, sosem fogom megtudni..
De nem meglepő, velem történt.
Ahogy másokkal flörtölnek: rámosolyognak. Ahogy velem: rámvicsorognak (?). Ezazzz..
Vettünk egy napszemüveget és a buszmegállóban éppen anyám egyik újabb cinikus megjegyzését hagytam figyelmen kívül és azon gondolkoztam, hogy majd mit hogyan is kéne mikor hazaérek kb fél4-re, zuhanyozni meg hajat kell mosni, mi legyen az ajándék, akkor végül is mit vegyek fel..
Szokásomhoz híven késésben indultam el.. Miközben a villamosmegállóban sétáltam egyre előrébb arra gondoltam, hogy kb. úgy nézhetek ki, mint aki most jött egy hétszeres menetről: fekete ruha, amiből ki van a mellem, a hajam össze-vissza, élénkrózsaszín ajkak, a kezemben egy csomó cucc, tökre szét vagyok esve. Aztán a következő gondolatom már csak az volt, hogy az a csávó, aki ül ott a padon, miért nem néz meg?
Miközben mentem a magassarkúban, éreztem a csupasz lábamon, hogy a latyak és a sár felcsapódik a vádlimra. Remek.
Tündét rángattam el magammal a ballagásra. Örültem, hogy tudom értékelni. Amikor ránéztem , annyira gyönyörűnek láttam és neki még sincs önbizalma. Mindegy, röhögtünk, fényképezkedtünk, az ajándékot persze otthonfelejtettem, de csak a formámat hoztam..
A villamoson ültem és az üzeneteimet néztem. Érkezett egy Maxtól is. Haahahaha, tuti, hogy valami lájkolós dolgot küldött, de betöltött, és annyi volt a szöveg, hogy: Erre emlékszel még? :) Nem láttam, hogy mi az, mert SZAR A TELEFONOM. De persze anyám ezt is leszarja.. Nem láttam linket, szóval mondom akkor valami kép, biztos.
Tegnap megnyitottam azokat a képeket, amiken meg lett jelölve, és elöntött a düh. Vajon hanyadik "trófea" vagyok, vagy hanyadik vagyok a megvolt-listán? De még ha jól nézne ki.. A düh mellett ott volt még ez a haverság érzés, és az "azért nem bántam meg ami volt" is. A tököm ki van vele!
Minden-egyes-nap beugranak az emlékek: ahogy átkarol a kivilágított túlpartot nézve, ahogy először fogja meg a kezem, ahogy a szemembe hazudik, ahogy rámnéz, ahogy öleljük egymást és búcsúzunk, ahogy csocsózunk, ahogy egy paplant csavarunk magunk köré, ahogy titkon megfogom alatta a kezét, ahogy a vállára hajtom a fejem, ahogy hisztizik, ahogy nyíg, ahogy mosolyog, ahogy ver a szíve és ahogy megcsókol. És halvány lila fingom sincs, hogy most hogy kéne vele majd viselkednem, hogy üdvözöljük egymást, hogy, mi és milyen lesz.. Hogy ha majd újra le akar kapni, akkor engedem-e. Elfelejtettem az illatát, de vajon ha újra fogom érezni, megváltozik majd bennem valami? Ezt az összes szart itt belül helyre kéne tennem, erre ő meg rámír és belinkeli a "közös számunkat"? Ráadásul megkérdezi, hogy emlékszem-e rá? Mi az hogy emlékszem-e rá?! Még jó hogy emlékszem, volt hogy ezzel feküdtem, ezzel keltem és ezzel csináltam mindent. Ennek a szövegével idegesítettem a barátaimat. De természetesen ezt ő nem tudja és nem is tudhatja. Nem tudom, hogy mit akarok! Ráadásul ez az idióta, mire helyrerakom, meg nem foglalkozom vele, mivel "a múlt elmúlt, volt ami volt és így tovább", jön az újabb hülyeségeivel, újra felbukkan. Ráadásul szarik rám még így is, de már előre tudom, hogy nyáron csak én fogok létezni. Persze.. De nem baj, most kicsinálom idén, alig várom :)